Féltékenység

Féltelek a napsugártól,
átfuthat sápadt arcodon,
izzó, forró csókjaiban
ilyenkor én is osztozom.

Féltelek az esti széltől,
mely felborzolja lágy hajad,
simogató érintése
a tenyeredben megmarad.

Féltelek az emberektől,
szavad ha hallja más megint,
féltelek mindenkitől,
aki az utcán rád tekint.

Féltelek, ki melletted elment,
ki érinthette a kezed,
meghalnék, ha nem én lennék,
ki veled éli az életet.


Tóth Sarolta

Esti órán

   

Az öreg lassan kiméri borát
Halkan pöfögtet – s még oly
Korán s szelíden várja a halált
Mint könnyű eső a zavaros szélben

Nem iszik csak dohányoz mélán
A halál rest kopogtatni – bénán
Zörög kint az esti avar – barna
Subával nincs ki betakarja

Párat böffent az esti órák
Deresek és szépek mint parázson
A meg-meglobbanó papír
Az életre van – a halálra nincs
Gyógyír




                                                               2014. márc. 13.


                                                                 Sánta Zsolt

Odvas fa odúja

Méhraj zsong

körülöttem,

odvas fa

odújának vélnek,

vájatomban

fészket rakni készülnek,

amelynek fekete

fátyla alól

kikandikál egy-egy

mosoly,

nevetés,

kacagás.

Fészket rakna

vészesen közeledő

méhraj a múlt

nincs-idejére.

Itt nem lesz

méhlép!

Itt nem lesz

méhanya!

Itt nem lesz a

herének helye!

Itt nem kell a

dolgozó méh sem!

Mit nekem a

párzási tánc?

Engem megfojtana

talán.

Méhraj zúgott

köröttem,

odvas fa odújának

néztek,

emlékeim ajtaja

becsukódott,

az odú sírt

és kacagott

a nincs idő

mellettem

ballagott.

Markovic Radmila

Tavaszi kép

szivárvány színben
hajlik elém tavaszi
festékből  fényár
derengő ragyogás

ébred hajnali bogár
dermedt hátát
kitartóan melegíti
csillanó napsugár

alvó faágat cirógat
kék tollat bontó
gyengéd gyurgyalag
dala magához csalogat

kandikáló erdei napsugár  
szerelmesen simogat
bódít virágszirmokat

A lét kényszere

Lennék, aki voltam,
Legyek, aki vagyok,
Leszek, aki voltam,
de: halott.
Vagyok, aki lettem,
Volnék, aki leszek,
Voltam, amit tettem,
de:maradt.
Voltam, vagyok, leszek,
Sok, kevés, semmi,
mit kéne tenni?
Nem tudom.


Tóth Sarolta

Balatoni látkép

Illusztráció - Katalin Benk - Balaton Észak című festménye

A nyugovóra térő Nap vöröslő lángkorongja
Átragyog a tanúhegyek kopott kúpjai között
Aranyleplet terít a Balaton vizére
Mielőtt lebukna a láthatár mögött

Badacsony robosztus bazaltszikláin
Szőlőskertek kúsznak a hegyoldalra fel
A présházak előtt jó bort iszogatva
A borász és vendége víg dalt énekel

A túlpartról persze mindez már nem látszik
Idáig nem jut el a mulatság zaja
De a tó, s a hegyek festői látványa
Ideköt, rabul ejt, és nem ereszt haza!

A gyermek

A csecsemő csupasz bőre
szőrtelen és bársonyos,
Fogatlan, rózsaszín szája
tejszagúan illatos.
Apró keze hadonászik,
öklözi a levegőt,
nincs ellenfél, ki legyőzné,
senki ki nem üti őt.
Nappal alszik, éjjel hangos,
bár álmos vagy, ölbe veszed,
elringatod, mosolyog,
rögtön elszáll haragod.
Nem tud semmit a világról,
tehetetlen, boldog, bámul,
mindenre csodálkozik,
járni sem tud, nem beszél,
tanulékony, szép és él.
Szeretettel gondozod,
ha beteg lesz, ápolod.
Te vagy a fa, ő gyümölcsöd,
nő, megérik, lombosodik,
fényes napod, örömöd.
Rátalálnak gondok, bajok,
te leszel a mentora - míg él a fa.
magod sarja, folytatója,
gyümölcsöző életfa.

Tóth Sarolta

Megloptál

Itt hagytad
kezed nyomát a kilincsen,
a nyitva hagyott ajtón,
s látod,
önmagába zuhant, ami nincsen,
testemmé vált máris
hiányod.
Hangod létünk kottáján
semmivé lett,
tört barázda soron
felakadt,
lóg árván, mint tépett
kertajtón a lakat.

Megloptál,
mégse érzem üresnek magam.
Beérem én már
vezekléssel,
hogy tudd mennyit érsz nekem,
ha vagy.

Míg itt voltál,
felépítettelek
bevehetetlen várfalnak,
hogyha eldobsz magadtól,
neked
mások se ártsanak.


Seres László

Lalázó vers

1.

Tudsz e Földön
örök csodákról,
szépségről, rétről,
égi világról...
Tavaszi szellők,
selymes, kék
ernyők,
bujkáló felhők
örök daláról,
az azúrosan fényes
lalaláról...

2.

Kacag a rét, téged hív,
szeress nagyon, így szólít,
pattan a rügy, ébred a nyár,
árad a szív - árva madár,
fénylik a föld - sárga kalász:
dúsan ringó életvirág,
kószál a lélek, izzik a vágy,
szépséges vagy, ó, te világ!

2.

Fátyol az Ég - csillagmező,
hívlak, ó, nyár, múlj el eső,
csókold ránk a párák dalát,
Istent is féljed, ó, te világ!

4.

Áldoz a nap is,
hunyt szemmel vár,
csillagot kerget már a határ,
karjai fáknak
zöld lombos árnyak,
gyöngyselymű fényes egén
ott leszünk egyek,
hisz szeretlek én.

5.

Tudsz-e a Földön
égi csodákról,
reggeli langyról,
mennyei hangról,
alkonyba lépő
csupa színaranyról,
lala-la-la-lalala,
mikor a legényest
leányok is járják,
midőn a Nyár szerelmét
tüzes szekéren
villámok hordozzák.

Ezer

   










Ezer jószág álma az
Istállókba rekedt
Kolompol a vezérhím
Csöndes léptekre biztatja
A komor álmodókat
A bús füvek gyomruk
Martaléka lesz – Meddig
Sír a szó enyhe könyörületért
Amikor acélosak a legelők
Az emberek tekintete
Acélos a Hold az égen
És az Isten becsülete



2014. március 9.


Sánta Zsolt

Tavasz jön...

tavasz jön újra
szilánkosra tört
téli mosolyom...
titkokba öltözött
némaságom foszlányait
a kert bokraira aggatom
s indulok ibolyaillatú
erdőkbe az ébredő fáktól
hitet tanulni...
még félem a halált
de fényszárnyú angyalok
vezetnek a ködön át
az ismeretlen
holnap felé...

Pessoa-komód 5

kávéillat térképét követtem s csupán a konyháig jutottam
mégis hallom a belső vitorlák suhogását
és látom amit végtelennek mondanak
eszembe jut legelső elsüllyedt papírhajóm
(és utána mind) de nélkülük is állandóan úton vagyok magamban
és útközben készülődök visszatérni úgy hogy az ugyanoda
már nem azonos önmagával
félnem kellene minden változástól de áhítom a változást
az ismeretlen utáni vágytól hajtva föltöröm rejtett gondolataimat
mozdulataimról leszerelem a gyakorlatiasságot
tekintetemből kioperálom a szépség hazugságát
s mikor majd expedíciókat indítok fölfedezni engem
egyetlen utazásom sem lesz tervszerű
de céltalanságom térképét pontosan megrajzolom

*

hallom
a párkányon kopog az eső és látom valaki megáll
a Trafik előtt innen nem látszik a ZÁRVA tábla
de én TUDOM azt amit az idegen LÁT
egyetlen mindkettőnktől független tény
kapcsol össze bennünket
mégsem leszünk ismerősök
mert a tények és a valóság távoli rokonok
és azon a rettentően zavaros családfán
apró levelek az egyéni sorsok
melyek egy eltitkolt őszön mégis lehullanak
esik esik esik kopog
egy óriás írógépen valaki verset ír

*

mindig lenyűgöz az órások megélhetési türelme
apró kuckójukban szemükön nagyítóval
olyanok mintha csillagászok piszkálnák a galaktikákat
az utcánkban lévő műhelyt bezárták
meghalt a mester de ha arra járok
még mindig hallom a beteg órák
aritmiás ketyegését pedig nem emlékezem
sétáim itatósa szívta föl a látványt és a hangokat
nekem is van faliórám az ablak mellett
s mikor szellőztetek és az üvegen
tükröződő mutatók visszafelé járnak
de a ketyegés változatlan arra gondolok
az óra összezavarodik-e ettől
ilyenkor furcsa érzés kerít hatalmába
és aznap nem borotválkozom

Régen

   

Pörög a világ, mint gyors masina.
Valami véges zörgésű üvöltő gép.
Csak az Idő és az Élet mostoha,
Nincs kósza a biztosan világló fény.

A madarak olyanok, mint az emberek:
Fészket raknak s örökkön röpködnek.
Az út örök s visszafordíthatatlan,
Míg rohan az idő, mint egy veszett kappan.

Barátom, idejét sem tudom,
Mikor ittunk együtt egy padon.
Mikor szálltunk magas csillagokba
Az eszmeiség fanyar soraiba bújva,

Mikor csavarogtunk valami időtlen
Megbízhatatlanságban, s árván,
Mint az Istenek, mikor gyújtottunk
Erőtlen dohányra, s valami Messiásra

Várván, ha kellett egymásnak szegeztük fejünk.
Meghalt, tudom régen bölcsességünk:
Belehasítva a végtelen sztrádákba.
Igy rohantunk mi is a halálba,
Akaratlan tűzzel

2014. márc. 3.

Sánta Zsolt

Pessoa cirkuszba megy

nem végeztem

bűvésziskolát

véletlenül szólítottak

a porondra

még hunyorogtam

mikor beleszerettem

a kötéltáncos lányba

próbálom megszokni

a fényt

(lehet hogy csalódni fogok)

tudom nem nekem

csattan a taps

a bűvész hajlong

pedig a nyúlnak kellene

*

mindenki hazament már

én nem ültem vissza

fizetett helyemre

itt ragadtam

(egy elefánt

vödörből pamacsolja

majd borotválni kezdi

a Holdat)

Ecce homo

Ecce Homo

Labda-fejed, tégla-tested,

karó-kezek, karó-lábak,

ezzel járod a világot.

Agyad finom műszer,

zselészemmel nézel.

Huzalok az idegek,

kábelek: erek, belek.

Mészből váz a csontozat,

szerveknek véd-boltozat.

Üzemanyagunk a vér,

keringeti oxigén.

Motorunk a szív, tüdő,

ebből van életerő.

Önműködő szerkezet,

bonyolult és összetett.

Olykor meghibásodik,

alkatrésze elveszik.

Többnyire javítható,

alkatrész pótolható.

A Napba ének

Oly molett fenn a Nap.

A víz tükrében gyönyörködik,

Ahogy leszáll az est, tovaillan

Bársonyruhában, kellemes zajjal.

Az erdők szolgáivá nemesültek.

A vizek szorgosan könnyeit nyelik,

A föld megtanult repedezni érte,

S belesajdulni a messzeségbe.

A lombok érte hajbókolnak,

A kezek, a csodák bársonyt lopnak

Belőle és varrják a selymet,

Emberként ha kell, megszületnek.

A festő ha alakját alkotja,

Megszépül a vászna pokla,

Madarak éneklik vadul:

Tiéd életünk, te Hadúr...!

 2014. február 25.

 Sánta Zsolt

Volt fájdalom

 

 

görnyedten gubbasztok 
szomorú sarokban
gyomrom liftje
félhomályban fel-le jár
elmémben zakatol
későre jár  jön-e már
kocsmák zárnak
sötétben botorkál
dülöngél ki merre lát

ágyában két
gyermek alszik
sírás kiabálás
nem töri át álmuk
törékeny falát

részeg matat
nehezen talál
kulcslukat
szája nyílik
szitokra mocsokra
karja lendül
mindegy hova csap
minél nagyobbat….
öröme annál szilajabb
minél nagyobb
fájdalmat ad

nem sírok nem
testem fáj
lelkemben szerelem
rég halott
mikor szabadulhatok
hullámzanak folyton
kínzó gondolatok

 
ma már emlék csupán
fájdalma messze jár

 

Kép: Zulema Guerra alkotása

FÜTYÖRÉSZVE

Fütyörészgetek,
gyermek lettem újra.
Szívem is trilláz
amerre járok.
Visszafeleselnek
egymáshoz bújva
flörtjeimre
rigók, csalogányok.

A tüdőm teli,
s hol föld, ég összeér,
füttyel köszöntöm
a végtelent.
Hegyek-völgyek fújják
ezt az ős-zenét,
a visszhangok
fent, én meg idelent.
Fütyülök, ha az
alkony csendjét várom
kertek ölén, hol
levél se rezzen.
Fütyülök
csillagszemű holdsugáron,
szendergő tűzben,
vérző napgerezden.

Repít a szél,
eső hull angyalszárnyon,
kitárom mellem,
-őszülő kamasz-
felcsobban bennem
füttyös szerenádom,
harsog lelkemben
tél, nyár, ősz, tavasz.

Ilyen vagyok.
Nem fáj, ha kinevetnek,
az ember ettől
még el nem ájul.
A kis csibész súg
bennem az öregnek,
rá se ránts, fütyülj,
csak fütyülj.
Rájuk.

Olcsó nő

Egész nap követtem lépteidet,
Figyeltelek, sőt, lestelek,
Miközben lassan este lett.
Észre sem vettél engemet,
Sírtam miatta eleget.
Eszem is elveszett.
Elpocsékoltam a napot,
Bánom ostobaságomat.
Kerestem volna inkább magamnak
Találkozási alkalmat.
Ígérhettem volna fűt-fát,
Rangot, sok pénzt, luxuslakást.
Rögtön észrevettél volna,
Én meg azt, hogy nem loholna
Értelmes pasi egy nőért,
Aki mindent megtesz a lóvéért.
Barátaimtól megtudtam,
Kapható vagy pénzért nyomban.
Pénzemet a bankba teszem,
Nem az ágyadba fektetem.

Csak egy arasznyira

A nyáj csörtet, baktat egészen,
Mint filmvásznon a bakák,
Mind benned a rózsák látod,
Öntözetlen így hervadnak el.

Fogy a hadtest, fogy a szürke ég,
Fogynak álmaink és vágyaink.
Bennünk acélos létezéssel
A sors keze, tudod, nem segít...

Megírva a sorsunk rég:
Megírva az átgépelhetetlen.
Talán arasznyit szeretsz még,
S arasznyira te is élsz bennem.

A hajnalhoz most úgy nincs kedvem:
Kedvesem az alkony méla tüze.
Kedves virág, mely olykor az enyém,
S oly nekem, mint az Isten hite...


2014. február 25.

         
Sánta Zsolt