Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.
Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőbe.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.
Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hány fajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.
Én magam úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
- Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
- Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem. Hát miért is őrjöngök én? Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem. Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni! Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő. Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész. Csak túl kell élni.
Meg kell tanulni, hogy aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.
Berettyóújfalu. 2014. 02, 23.
.jpg)
