2014. február 28., péntek

Volt fájdalom

 
 
görnyedten gubbasztok 
szomorú sarokban
gyomrom liftje
félhomályban fel-le jár
elmémben zakatol
későre jár  jön-e már
kocsmák zárnak
sötétben botorkál
dülöngél ki merre lát

ágyában két
gyermek alszik
sírás kiabálás
nem töri át álmuk
törékeny falát

részeg matat
nehezen talál
kulcslukat
szája nyílik
szitokra mocsokra
karja lendül
mindegy hova csap
minél nagyobbat….
öröme annál szilajabb
minél nagyobb
fájdalmat ad

nem sírok nem
testem fáj
lelkemben szerelem
rég halott
mikor szabadulhatok
hullámzanak folyton
kínzó gondolatok

 
ma már emlék csupán
fájdalma messze jár
 

Kép: Zulema Guerra alkotása

FÜTYÖRÉSZVE













Fütyörészgetek,
gyermek lettem újra.
Szívem is trilláz
amerre járok.
Visszafeleselnek
egymáshoz bújva
flörtjeimre
rigók, csalogányok.

A tüdőm teli,
s hol föld, ég összeér,
füttyel köszöntöm
a végtelent.
Hegyek-völgyek fújják
ezt az ős-zenét,
a visszhangok
fent, én meg idelent.
Fütyülök, ha az
alkony csendjét várom
kertek ölén, hol
levél se rezzen.
Fütyülök
csillagszemű holdsugáron,
szendergő tűzben,
vérző napgerezden.

Repít a szél,
eső hull angyalszárnyon,
kitárom mellem,
-őszülő kamasz-
felcsobban bennem
füttyös szerenádom,
harsog lelkemben
tél, nyár, ősz, tavasz.

Ilyen vagyok.
Nem fáj, ha kinevetnek,
az ember ettől
még el nem ájul.
A kis csibész súg
bennem az öregnek,
rá se ránts, fütyülj,
csak fütyülj.
Rájuk.

Olcsó nő














Egész nap követtem lépteidet,
Figyeltelek, sőt, lestelek,
Miközben lassan este lett.
Észre sem vettél engemet,
Sírtam miatta eleget.
Eszem is elveszett.
Elpocsékoltam a napot,
Bánom ostobaságomat.
Kerestem volna inkább magamnak
Találkozási alkalmat.
Ígérhettem volna fűt-fát,
Rangot, sok pénzt, luxuslakást.
Rögtön észrevettél volna,
Én meg azt, hogy nem loholna
Értelmes pasi egy nőért,
Aki mindent megtesz a lóvéért.
Barátaimtól megtudtam,
Kapható vagy pénzért nyomban.
Pénzemet a bankba teszem,
Nem az ágyadba fektetem.

2014. február 27., csütörtök

Remény



-  Pálinkás jó reggelt Katus!
-  Na, még csak az kéne Lajos! Én vezetek, és ha megszondáz a rendőr?
-  Megsúgom Katuska, hogy az ilyen csinos tolókocsis lányokat nem szondázza meg.
- Igaza van, még soha nem állítottak meg.
- Ma olyan csinos, lehet, hogy emiatt megállítja.
- Na, menjen már Lajos a betegért, ne udvarolgasson, mert lekésik a vizsgálatot.
- Megyek, megyek! Nagyon elutasító a kisasszony ma reggel, pedig nincs jobb annál, ha az ember szép lányokat nézeget a munka előtt.
- Lajos, maga soha nem változik! Udvarol, de sorsjegyet soha nem vesz.
- Nincs nekem szerencsém Katuska, csak pénz pazarlás lenne.
-  Remény a nyerésre mindig van Lajos.
- Ja, csak addig, amíg le nem kaparom. Na, megyek!
- Jó munkát!
- Magának is Katus!
Nekem jó munkát, bolond ez a Lajos, ez nem munka, csak ülök itt a tolókocsis börtönömben és nézem az embereket, és eltűnődöm ezen azon. A munka számomra egy vágyott, de soha be nem teljesülő remény. Úgy, mint minden más. Nem reménykedek én már semmi olyasmiben, ami számomra elérhetetlen. Egyszer hallottam egy filmben, hogy reménykedni valamiben, majd elveszíteni, az jobban fáj, mintha semmit sem reméltem volna. Azt mondják a remény hal meg utoljára, hát nem, én fogok. A remény megöl, úgy járok, mint a kalitkába zárt madár.
- Szia Katus! De szépek vagyunk ma! Fodrász, kozmetikus…
- Szia, Bea! Még manikűr és pedikűr is volt, de azokat már én csináltam. Igaz a pedikűr nem tudom, mi a bánatnak kell, mert az én lábamat nem látja senki soha. Télen, nyáron ebbe az otromba magas szárú cipőbe van rejtve.
- Nem baj Katus! Így kerek a világ, elég, ha téged megnyugtat, és kész. Na, adj egy sorsjegyet, ma jó napom van!
Milyen szép lány ez a Bea. Sudár, karcsú, fürge járású Hiába rendezett az én hajam, hiába szép a tekintetem, és a kezem, ha ki sem tudok kászálódni egyedül ebből a rohadt kocsiból!
Egyszer olvastam egy híres ember mondását a reményről, hogy a patkánylyukba is besüt néha a nap. Hát ma rám is sütött egy kicsit. A Lajos udvarolt, a Bea megdicsért, ennyi jut nekem a fényből.
- Szép napot Katus! Nagyon csinos ma!
- Magának is szép napot doktorúr! Köszönöm.
- Ma min elmélkedik?
- Ma a reményen doktor úr. Egy orvosnak mit jelent a remény?
- Egy orvosnak a remény nagyon sokat jelent. Az a beteg, akit a remény éltet, gyorsabban gyógyul. A remény egy lelki doppingszer, nélküle sivár és szomorú lenne az életünk. A remény a legjobb gyógyszer, ha a beteg állapota reménytelen. Mondhatjuk, hogy remény nélkül nincs élet.
- Én már nem reménykedek abban, hogy egyszer járni fogok, abban sem, hogy saját családom lesz, nem reménykedek a teljes életben sem. Én csak ülök, kiszolgáltatottan, ebben az elátkozott tolószékben, és vagyok csak ebben a világban.
- Rosszul látja ezt Katus. Az igaz, hogy csak ül a tolószékében, de mindenki örömére, mert ha meglátjuk itt reggelente, mosolyogva, mindannyian felvidulunk. Szívesen megállunk egy percre, és megosztjuk magával a titkainkat, elbeszélgetünk a mindennapok fontos eseményeiről. Egy szó, mint száz, nekünk Katus maga aranyozza be a napunkat itt. Na, megyek, mert várnak.
Katus csak bámulva nézett az orvos után, és ezt gondolta: nem is reméltem, hogy ilyen jó napom lesz ma.


Jéga Szabó Ibolya


Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé




                         




Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőbe.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.   
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hány fajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magam úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
-          Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
-          Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem. Hát miért is őrjöngök én? Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem. Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni! Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő. Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész. Csak túl kell élni.
Meg kell tanulni, hogy aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

Berettyóújfalu. 2014. 02, 23.


2014. február 25., kedd

Csak egy arasznyira









A nyáj csörtet, baktat egészen,
Mint filmvásznon a bakák,
Mind benned a rózsák látod,
Öntözetlen így hervadnak el.

Fogy a hadtest, fogy a szürke ég,
Fogynak álmaink és vágyaink.
Bennünk acélos létezéssel
A sors keze, tudod, nem segít...

Megírva a sorsunk rég:
Megírva az átgépelhetetlen.
Talán arasznyit szeretsz még,
S arasznyira te is élsz bennem.

A hajnalhoz most úgy nincs kedvem:
Kedvesem az alkony méla tüze.
Kedves virág, mely olykor az enyém,
S oly nekem, mint az Isten hite...


2014. február 25.

         
Sánta Zsolt

2014. február 24., hétfő

Borbála viaskodása



A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, nocsak, ismét meg akarsz szökni te, balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira. Úgy no, te se juthatsz innen ki. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…,de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert azonnal előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal….  Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, s kiment a szobából. Nem hitt neki. S még kiabált is vele, amiért kiszedte az ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, hogy miért dobálta szét az ágyát. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mindig felveri nagy recsegéssel, amire elszunnyadna. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt.  Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát. Csak akkor adta oda neki, amikor az már visszarakta az ágyába a matracot, s az ágyneműjét. Így elhitte neki Borbála, hogy kiviszi a szobából, és apróra vágja a zargató deszkát.
Megnyugodott, el is koppanhatott a szeme. De Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket. Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor még előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját, hogy nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkába, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.
Ekkor nyílt az ajtó.  Brigitta, a lánya jött be kacagva. Hirtelen eltűntek az árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos, aszott   kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt a tárcában.
Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják, bizonygatta. Ilyenkor megnyugodott.  Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát. Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves. És elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat! A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy az ő lánya a fekete ruhás nő, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány.
  Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.


2014. február 23., vasárnap

Boldogság





- Jó reggelt Katus!
-  Magának is doktor úr!
- Valami baj van? Ma elvitte a cica a jókedvét?
- Ma reggel bal lábbal ébredtem. Tudom, ez morbid vicc, de ma valahogy nincs kedvem, pedig csodálatos tavaszi napsütésre ébredtem. Szeretem a májust.
- Én is Katus. Ez az év legszebb hónapja. Na, mosolyogjon már egy kicsit!
Kedves ember a doktor, mindig van hozzám néhány jó szava. Nem olyan, mint némelyik orvos, megy az orra után, nem néz se balra, se jobbra. Engem, a tolókocsis lányt meg sem látja, nemhogy köszönjön, pedig mindennap elhalad mellettem, néha többször is. A doktor biztosan boldog is, látszik az. Rá van írva az arcára, az egész lényére. Nyugalmat, harmóniát sugároz, jókedvű, és kedves, még az ilyen nyomorulthoz is, mint én.
Rossz a kedvem, mert felébredtem a legszebb álmomból, pedig jó lett volna továbbálmodni. A csodálatos volt és elvarázsolt, mert szerelmes voltam. Álmomban lovagoltam, csak úgy repült az én paripám a kies pusztán, de egy buckán megbotlott, leestem, és ahogy ijedten felnéztem, egy kéz nyúlt le hozzám, és felemelt a nyeregbe. Férfi olyan volt, mint a doktor úr, magas, fiatal és belém szerelmes. Álmok, álmok, belém még soha nem volt szerelmes senki. Ha véletlenül mégis, azt jól eltitkolta. Én már voltam szerelmes, híres színészekbe, egy kedves fiúba, aki a közelünkben lakott, de ezek viszonzatlan, plátói szerelmek voltak, de azért adtak egy kis boldogságot is néha. Reményt a reménytelenségben.  A viszonzatlan szerelem keserű, a magány társa lehet – gondolta lemondóan Katus.
Boldogság, olyan, mint a madár, ha kapkodunk utána, elrepül, ha nem figyelünk rá, mellénk ül. Nézem a szembejövők arcát, vajon meglátom rajtuk, hogy boldog emberek?  A boldogságnak annyi arca van, ahány ember birtokolja. A gyerekek a legboldogabbak, de ők mutatják ki legjobban, ha nem azok. az apácák nem ismerik a szerelmi boldogságot, és mégis, egész lényükből árad a szeretet, a boldogság.  A lelki béke, a harmónia, ha abban élünk, biztosan boldoggá tesz mindenkit, de aki a boldogságot hajszolja nap-nap után, annak nincs ideje a boldogságra.
- Szép napot Katus! Igencsak elmerengtél.
– Neked is Magdi! Veszel ma sorsjegyet?
–Veszek, ma jó napom van.
Vajon a Magdi boldog?  Mindene van, egészsége, gyerekei, munkája, családja, férje. Szerencsés embernek mondhatja magát, de ettől még nem biztos, hogy boldog is. Folyton és folyton senki nem boldog, mert kell, hogy boldogtalanok is legyünk, hiszen akkor fel sem ismernénk a boldogságot, ha mellénk ülne.  A boldogság háromdimenziós, ideje van, mélysége és tere. Vannak apró örömök, csepp kis boldogságok, ezek jutottak nekem, és vannak nagyok, frenetikusak, de ezek az én tolókocsimat messze elkerülik – gondolta Katus, a béna lány.

Jéga Szabó Ibolya




Fagyöngy



Már a megismerkedésük is különös volt. A lány a parkban sétált egy őszi hajnalon. Szerette ilyenkor a céltalan bolyongást. Gomolygott a köd, laposak voltak a fények, és minden apró nesz sokszorosára erősödött. Nem gondolt semmire, csak átengedte magát a hajnal varázsának. Ekkor váratlanul, mintha a semmiből bukkant volna elő, megpillantotta a férfit. Egy öreg fa törzsének dőlve ült a földön, kezei az ölében, szemei lezárva. Valami mérhetetlen nyugalom áradt belőle. Nem tudta a szemét levenni róla, mozdulni sem tudott, de igazán nem is akart. Mindig vonzották az idősebb férfiak, ez nála egyfajta apakomplexus volt.
– Már vártam - szólalt meg a férfi váratlanul és lassan kinyitotta a szemét.
A lányt felkészületlenül érte a mondat és csak lassan eszmélt.
– Ne haragudjon, ha bármiben is megzavartam, de hogy értette, azt hogy „már vártam”?
A férfi elmondta neki, hogy azért ül az öreg fa tövében, mert a fától életenergiát kapott, és közben megérezte a lány jelenlétét. Ez a jelenet már egyszer az álmaiban szerepelt és tudta, hogy ez egyszer a valóságban is megtörténik.
A lány leült mellé és hallgatta nyugodt, simogató, lágy szavait. A férfi mesélt az ember és a természet harmóniájáról, és sok olyan dologról, amelyek számára eddig távolinak, misztikusnak tűntek.
Egyre többet találkoztak, egyre jobban kezdték érezni egymást. A férfi egyáltalán nem csodálkozott, amikor egy nap a lány megjelent nála összes holmijával, amely elfért egy közepes méretű kézitáskában. Soha nem maradt egy helyen túl sokáig ezért úgy találta jónak, ha csak a legszükségesebbek kísérik el. Úgy látszott, hogy itt mégis megállapodik. Be kellett ismernie, hogy ilyen férfivel még nem találkozott, aki minden téren ilyen magával ragadó volt. Nagyon sokat tanult tőle, legyen az keleti filozófia, főzéstudomány, vagy a szeretet művészete.
Egy kívülálló szemében tökéletesen össze nem illő embereknek tűnhettek, hiszen amíg a férfi maga körül állandó rendet tartó, addig a lány olyan mindent szanaszét hagyó típus volt. A férfi nyugodt, kiegyensúlyozott természetével szemben a lány hirtelen természetű és vad volt. Na és az a bizonyos korkülönbség. Egyszer kiszámolták, pontosan hatezer-négyszázhuszonhat nap előnye volt a férfinek a lánnyal szemben. De ezek mind külsőségek voltak, belül a lelkük mélyén nagyon is egyek voltak. A férfi mellett nem lehetett unatkozni, mindig előállt valamilyen ötlettel, amely felborított minden hagyományt és „normális” emberi gondolkodást.
Egy napon mégis véget ért a varázs, a lányt hajtotta a vére új kalandok felé. Először csak néha-néha elmaradt és mindig kimagyarázta magát. A férfi sohasem értette a nőket, miért hazudnak, ha belevágnak egy új kapcsolatba. A szájuk hazudhat, de a testük sohasem, azonnal észrevenni, ha a test másképp válaszol. Nem volt benn sohasem féltékenység, úgy gondolta, hogy az nagyfokú önzés, birtoklási vágy. Mindenkinek saját joga döntenie érzelmei, ösztönei felett. Az egészben csak a hazugság ténye volt az, ami elszomorította. Ez volt az egyik emberi tulajdonság, amelyet soha nem értett meg. Még, ha kegyes is és a másik fél kíméletét szolgálja, akkor is fájdalmasabb, mint az igazság. Öreg róka volt már és tudta, hogy vége lesz egyszer ennek a fellángolásnak, de mégsem volt rá igazán lelkileg felkészülve. A dolog egy hasonló hajnalon történt, mint a megismerkedésük. A lány és a holmija kiosont, maga mögött hagyva az illatát, gondolatait és álmait. A férfi egy kesernyés mosollyal vette tudomásul, hogy az álomkép elillant.
Hosszú idő telt el, és a lány valami ismeretlen ösztöntől vezérelve újra ott állt az ismerős ház előtt. Újra érezte a nyugalmat, amit csak itt élt át, és örömmel a szívében becsöngetett. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Először azt hitte, hogy a férfi új barátnője és már fordult is volna meg, de a nő az a típus volt, aki örül, ha valaki rányitja az ajtót, tökéletesen mindegy, hogy ki az. Már tuszkolta is befelé és áradt is belőle a szó. A lány nem nagyon figyelt arra, hogy mit mond, csak a férfit szerette volna újra meglátni, ha csak egy pillanatra is. Közben bekeveredtek a szobába, ahol egy marék gyerek száguldozott. És ekkor tűnt fel neki először, hogy itt minden megváltozott: a berendezés, a falak és az álmok. Kezdett egy kicsit odafigyelni, hogy mit is mond a nő. Éppen ott tartott, hogy nemrég vették ezt a házat a férjével és teljesen átalakítottak mindent a saját igényük szerint. Egyedül a konyhát nem festették újra, mert olyan jópofa, és már hívta is a lányt, hogy nézze meg.
– Na látja, ugye mondtam, olyan jó ez a hatalmas kiszáradt fa azokkal az aranyos pomponokkal!
– Fagyöngyök- mondta a lány. És kitől vették a házat? – kérdezte
- Egy fiatalembertől.
– És egy idősebb férfi nem lakott itt?
– Ő meghalt, mi a fiától vásároltuk a házat.
– És tudja mi történt vele?
– A fia csak annyit mondott, hogy már nem akart élni.
Az utolsó mondat már csak foszlányokban jutott el hozzá, csak rohant, rohant minél messzebb innen. Kifulladva leült egy öreg fa tövébe és eszébe jutott a férfinak egy története: egy öreg fa, amely már leélte az ideje nagy részét egy napon úgy határozott, hogy nincs tovább értelme az életének, hiszen a madarak sem raknak rá fészket, az öreg bagoly is kiköltözött az odújából és nagy, hatalmas lombkoronájával elveszi a fényt a fiatal csemeték elöl. Elkezdte hát magát elemészteni. Először csak néhány ágán nem növesztett levelet, majd egyre többön. Kezdtek elszáradni az oldalágai, és lassan töredeztek lefelé. Egyre kopaszabb és szánalomra méltóbb lett. Egy napon azonban egy kis madárka szállott az egyik ágára és egy magot dugott a kérge alá. A mag aztán szépen felcseperedett és lett belőle egy csodálatos, kerek fagyöngy. Mivel a fagyöngy az ő nedveiből táplálkozott újra értelmét látta az életének. Újra növeszteni kezdte a leveleit és gyönyörűbb lett, mint valaha.

Gyökér és ág



Mélybe nyúló
vastag gyökér
kapaszkodik életért,
dacol széllel,
viharral, a felhők
könnyét
boldogan issza fel.
Törzse őserő,
koronát tart
az ég felé,
áldott nap sugarával
zöld kezeket
nevel.
Méz illatú virága
csecsemő,
felnő,
gyümölcse, kék,
piros, sárga.
Ága alatt állsz,
csodára várva.
Karod emeled magasba,
sallangtalan szavakkal
kapaszkodva,
ködlő,
távolba tűnő
elmúló arcok
szürke fényű fátyolába.

2014. február 22., szombat

Álmodozom














Arra vágyom, hadd legyen

egy kívánságom,

Szeretnék valami más lenni,

ne kelljen emberként

szenvedni.

Legyek kövér ,

mint egy bálna,

legyek óceán királya!

Legyek fürge hegyi kecske,

ugrálhassak a hegyekbe'!

Legyek zsiráf,

hosszú nyakkal,

fák lombjából falatozzam.

Ha mégsem lehetek állat,

örülnék egy fenyőfának,

talán vadrózsa-bokornak,

amin épp darazsak dongnak,

avagy lehetnék borostyán,

a ház falát befásliznám.

Sajnos, teljesülni nem fog,

álmomban sem változhatok.

Ember voltam, az maradok,

talán mást nem is akarok.

Ösztöneimet követem,

magamat is elviselem.

Életösztön, fajfenntartás,

ez a lényeg, nem is kell más,

boldoggá tesz e belátás.

Ez lenne hát a kívánság.

Persze azzal is beérem,

ha a halál eljön értem,

és lekaszál, mint a réten

a gazda a sok virágot,

és jóllakhat minden állat,

ki szereti a virágot.

2014. február 21., péntek

Meghasonlott ország… (Részletek)






Kálvária? Száműzetés?


A legelső gyermekkori emlékem 1940 őszéhez tapad. Negyedik esztendőmben jártam akkor. Örömünnepet ült a falum, amelyet soha nem fogok elfeledni: a magyarok ekkor vonultak be Erdélybe. Akinek csak volt, mindenki elővette az addig gondosan dugdosott magyar zászlóit, s hatalmas ovációval és lobogólengetéssel fogadtuk a magyar csapatokat. Nekünk nem volt lobogónk, így Édesanyám varrattatott egyet, s a guzsalyunkra fűzte fel.
Egyébként érdekes, hogy a Trianon utáni időkről abban a világban senki sem beszélt, egyszerűen csak egy jelzős szerkezettel illettük, mégpedig a román világéval.
A boldogságmámorhoz hozzátartozott a dal, az éneklés is. Sohasem felejtem el az emberek ragyogó arcát, amikor a következő sorokat harsogták:


„Hál’ Istennek, megfordult a világ,
zöld ablakban piros-fehér virág,
gyönge női kezek szórják a virágot,
megérkeztünk végre-valahára.



Édes Erdélyben itt vagyunk,
érted élünk és halunk,
győz a szittya fergeteg,
a rohanó sereg…”

Ebben az időben még óvodába jártam. Azt kisgyermekként is észrevettem, hogy a román anyanyelvű óvónőket hamarosan felváltották a magyarok, akik ilyen versikéket tanítottak nekünk:

„Magyar gyermek vagyok én,
magyarul beszélek én,
édes hazám szép nyelvét,
nem adnám semmiért.”

Ettől a naptól kezdve az óvodában ott is aludhattunk, s volt mit ennünk is.
Ezek az esztendők kitörölhetetlenül belém égtek, s az a hazaszeretet, az a nemzeti identitás, amely onnan mélyről jött, határozta meg egész további életem.

***

Olyan voltál...




















Ezüstösek, kékek lábnyomaid,
Megáradt folyó a lelked.
Megáradt benned a türelem:
Bennem az embert megszeretted.

Megszerettél és altattál,
Ha éjek csillagai ágyunkra szédültek,
Etettél és velem voltál,
Míg rozoga napjaink megszelídültek.

Fáradt most fejem s emlékezem,
Emlékszem ezüstös-kék alakodra,
Olyan voltál, mint egy szalamandra,
Az apró, törékeny, lélegző félelem...



2014. február 19.


Sánta Zsolt

Rád gondolok















Rád gondolok nap mint nap,
tudom,arcod sápadt, mosolytalan,
mert szegénységed az ág is húzza.
Látlak roskadozni, szeretnék erőt adni.
Kérdezlek, de nem felelsz, csak
néha jön két szó: anyu szeretlek.
Nekem ez nem elég!
Nélküled kong szobámban a levegő.
Sarjadnak gyökerét ne félj, szeretettel locsolom,
ajkáról egy-egy gyermeki mosoly,
ugye tudod, Reading utcáján föléd hajol.

2014. február 20., csütörtök

Pfuj!





Nem fogom végig hozsannázni a hátralévő éveimet csak azért, mert sikerült ennyit összegyűjtenem belőlük. Hát volt nekem fogalmam arról, milyen a nyolcvan év? Különben is, nem is akartam, csak így alakult. Múltak az évek maguktól, mondhatni tőlem függetlenül, s most itt vagyok verve, áldva ezzel a nagy korral.
Nem is akartam öreg lenni.

Bölcs sem akartam lenni (ha egyáltalán az vagyok), de állítólag ez együtt jár az idővel. Főleg nem akartam, hogy megváltozzon a külsőm. Azt utálom! Nem hiúságból, csak olyan, mintha nem én lennék. Miként nem is vagyok. Hol a hátam sajog, hol a lábam fáj, máskor szédülök, különböző nyűgjeim vannak. Minden, ami korábban nem. De, az végképpen nem igaz, hogy van szép öregasszony! Ugyan! Legfeljebb ápolt. De az is hatalmas áldozatokkal jár. A haj minősége silány, egyenlő a kóccal. Vékony és rugalmatlan. Addig szép, míg a fodrász bíbelődik vele. A többit otthon machináljuk, ha marad kedvünk. Ráadásul. azt sem kell elhinni, hogy lehet élni fájdalom nélkül. Élnék én boldogan, de mindig közbejön valami. Kívül, belül.

Most is olyan megviselt lettem, hogy szinte fáj, pedig nem személyesen sújt a tragédia, s mégis, mintha darálóba tették volna a lelkemet.
Jött ez a baleset, amelyben meghalt ez a két szegény. Ráadásul annyira fiatal volt mind a kettő. Annyira zsengék voltak, hogy még nem ismerték a testi fájdalmat, és az attól való félelmet, de síró szülőt és síró gyereket hagytak maguk után. Mekkora bánat! Mennyi bánat! Én meg itt ülök, és várom a halált! Még a sorrendben sincs sem rend, sem szabály!

Az is teljesen összetört, hogy annyira értelmetlen volt a haláluk! Hogy egy meggondolatlan valaki, aki imád gyorsan vezetni, áthatolhatatlan ködben alá vezet egy kamionnak! Miközben két utas életéért felel! Egy orvos! Hatvankét évesen. A kamionosnak, szegénynek nem ismerem a sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy őt nem siratják valahol! Ő is vesztes! Ráadásul még a testi kínt is megismeri, hiszen állítólag súlyosan sérült!

Ez a szegény Marci meg! Még alig élt! Alighogy megszerezte a diplomát! Mert azt aztán nem adták ám ingyen! Azért ő keményen megdolgozott! És most az is feleslegessé vált.
Miként a Rita húsz éves tapasztalata. De ő legalább megtudta, milyen szentség a test, benne legalább megfogant, életre érett két gyermek, akiket magához ölelhetett, testéből táplálhattak, ő pedig nevelhetett, szerethetett. Akiknek most vigasz az emlék, még akkor is, ha bánatukban még nem érzik, hogy anyjuk szeretete elkíséri őket életük végéig.

De a szegény szülők, akik most még azt sem érzik, hogy lehet tovább élni! Pedig kell! Mert ez a nyavalyás élet olyan, hogy az örömöket ritkán méri, vagy nem tudatosítjuk magunkban azt sem, mikor kéne örülni.  

Pedig mindenkinek úgy kellene élnie, hogy esténként leszámolva a történésekkel, mindent felsorolva, örömmel el is ismerhetné, milyen felemelő az, ha nem történik semmi baj sem. Mert a baj nélküli nap is öröm. És szerencse. Mért nem tudjuk? Mert természetes? Ha tudnánk örvendezni a legapróbb örömnek, mennyivel elégedettebbek lennénk! Ha égre kiáltanánk a valódi sikert, amely a legritkább, sokkal szebb lenne az élet. Meg kéne tanulni örülni! Én is jókor mondom!


Berettyóújfalu, 2014-02-20.

Halasztás













borult a papírforma...
ismét egy születésnapi torta
került az asztalomra
tehát várhat a kaszás
- a lomha - én meg
számolhatom a perceket
nézhetem ahogy a sok
homokszem permetez
az üveg aljára...

Tegnap nagy-nagy bánat ért
















Tegnap nagy-nagy bánat ért,
s elfogott a szomorúság.
Nem a torkom fojtogatta,
ahogyan ezt ilyenkor szokta,
hanem a lelkembe vésett
skarlátbetűt...
Felhívtalak volna, mert tudtam,
egyedül Te értenéd meg,
honnan jött ez a bélyeg,
s miért ragadt a szívemre
koszorúereket sem kímélve
még ma is letéphetetlenül...
Tegnap elfogott a szomorúság,
akkora szégyenfoltos bánat ért,
és felhívtalak volna,
hogy adj tanácsot, mondd el,
Te miként látod ezt a
gyökerestől kitépett világot,
hol növekszik majd benne a virág,
ha táptalaja mindig a másé,
s emberek élnek egymás mellett,
de nem egymásért, hanem
a maguk javáért, és álljt
parancsoltam magamnak...
Hogy miért?
Mert ezt a sóhajt csak Te értenéd,
s ettől pedig még rosszabb lehetne
a múlt is, mi megmásíthatatlanul
akkor is a lábunk alatt heverne,
ha szavaink erejével vállvetve
mindig is egyek voltunk
ebben a kínkeserves életben,
ahol a boldogságot csak a szomorúsággal
árulja a Sors, s még azt is eldönti,
melyikhez van jogod,
s ha ügyes kezű illuzionistaként
elhiteted magaddal és a világgal,
hogy nincsenek korlátok, akkor
sincs alattad trapéz,
pedig fentről nagyot esni
ma is életveszély.

Mintha tavasz volna...
















Felhőbölcsőben aludt a tavasz,
virágos rétekről álmodott.
téli álmából vidáman ébredt,
felül az ég derűsen kéklett.
Hosszan nyújtózott édes kéjjel,
ragyogó arccal tekintett széjjel.
Langyos szellőtől olvadt a fagy,
előbújtak rejtőző bogarak.
Duzzadó bimbókat hajt az ág,
szirmait kibontja a sok virág.
Pitypangok pettyezik a pázsitot,
virítanak szép sárga nárciszok.
Dalol a madár, harsog az ének,
légy vidám - végre - vége a télnek!

Áldozati oltár














Kihűlt csend holtzáporát
cipeljük vasba verten
visszafojtott lélegzet a kor
vár
mint akit pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
örök napfogyatkozás
sorvad a szó is
visszatátog kérdezett a kérdezőre
fertő és züllés habzsol
sanda árnyakat tört glóriákat
hogy különbek legyenek
a legkülönbek

Ölelnek s ölnek
lantok és hantok
torzzá vált szobor az idő
üres piaci zsibvásár bennünk a tér

Meggyalázta áldott terhét
aki kéjjel végignézi
sír jajong kínok kínja hull
élő álarcok mögött nincs senki
nincs seb csak sebtapasz
amit ősök hagytak rajtunk
hiába lobog vérünkben láng
hitünk ingatag tünemény
s üres szó a varázsige
még a trükk is ugyanaz
egyenesből görbít létet
s ünnepet silányít ránk
a vak világ

Vetetlen magot hajt a föld
az elvetetett meg
kiköpi a szánk

Ki igazgat s ki óv itt
ha mindenki letette a fegyvert
élet
ösztön
Isten
s ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
mivé lesz lelkünkben
az értük emelt kordon
aki óv akit elzár
mire a jót és a rosszat
együtt kimondjuk

Olyanok vagyunk mint a viselős
az Új-világ és önön örömünk
láza lassan eléget
mit számít már a könny és seb
amit régóta heg fed
bűneink áldozati oltárán
a múltat s jövőt
végül úgyis
mi hordjuk
 ki

2014. február 19., szerda

Kőhalmi Levente: Megálló idő



Pihegve tűnik fel,
szépen szállva szerepel.
Töményen töri őt törvénytelen történelem,
kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.


Félve, félig fiatalon figyeli,
bőszen, öregen, őszen még eleven
és életében élő,
szívében szabad
a meg-megálló idő.

2014. február 18., kedd

A Szajna-parton














A Szajna vörös és izzad a teste
Vörös haboktól megfűszerezve
Állok és csodálom az izmos testet
Mely bő folyással tenger felé csörtet

Hallom a hajnali szél zúgását
Hallom s fejem biccentve földre mered
Nem látott ezer kavics még ily szemet
Ahogy kémleli a part-ösvény vadságát

Legyint a szél legyintenek a habok
És leginkább bévül legyintek én
Oly távol a part az erdős otthon-birtok
S oly távol a csillámló Nap a víz testén

Távoli a hűvös vörös-kék az égen
Oly távoli minden a szertelen szélben
Távolból biccent felém a vadalmafa
Távolban játszik velem szerelmed ajka

Meghívó Molnár József szerzői estjére


2014. február 17., hétfő

A mi nemzedékünk


















A háborúk gyermekei
bombázások , aknák menekültjei
romok eltakarítói,
az ország újjáépítői.
Nyomorogtunk, éheztünk,
nem volt komfortos lakásunk,
fürdőszobánk, tévénk, gázunk,
foltozott ruhákban jártunk.
Reménykedtünk jobb jövőben,
ígéret akadt is bőven.
Kimaradt az életünkből sok öröm,
világlátó utazások, nyugati nyelvek tanulása,
ismeretekből özön.
Aki úr volt, szegényebb lett,
nem tarthatott cselédeket,
dolgozni volt kénytelen,
jövője lett fénytelen.
Sérelmeit nem feledte,
bosszút esküdött örökre,
nélkülözés meg nem törte.
Évtizedek teltek el,
változás következett:
Luxus-élet, hatalom, pénz, utazás,
mind a tied, dologtalan „kiváltságos” ifjúság.
Mi öregek, betegek, nem kellünk már senkinek.
Itt születtünk, itt halunk meg,
nem hagyjuk el ezt a földet.
Szebb jövőt remélünk nektek,
béküljetek, együtt  szeretve éljetek,
építsetek gazdag hazát,
legyen gazdag minden család!
A mi áldásunk szálljon át
eme véráztatta földre,
legyen béke már örökre.

SZAVAK NÉLKÜL














Összegyűjtött sóvár perceimért
oldozz fel, ha minden véget érne,
s árnyat vetnének éveink a fényre,
amit a sors kegyesen kimért.

Mit adhatok mást egy egész életért,
amit csapongó vágyadban talált
szavak nélkül bennem a felgyújtott láng,
égetve, míg a tűzvész véget ért.

Ízlelve kort, már több a seb, mint balzsam,
még se adom fel. Küzdök vérttel, pajzzsal,
keserédes gyümölcseit úgy hordom,

Ahogy reményét a múló pillanat
hófödte csúcsok fölé érve, s mint a Nap
alkonytűzben veled megtartózkodom.

Képzelt szerelem


 
 
"Őrjít ez a csókos valóság",
érintésed akaszt rám rabigát.
Szerelmemben függök tőled,
érzések áradó folyama, élő
láncolat, gyöngyein boldogság fakad.

Létem képzelem veled,
mindig fogod kezem,
el nem engeded; ha botlanék
megállítanád a gravitációt,
pajzs alattam aggódó tenyered,
felette félve lebegek.

Írhatnék neked, szemérmesen
mesélném szóvirágokkal díszítve,
nem baj, ha nem értenéd meg,
lettél bennem szomorkás emlék,
"S akire én örökre vágyom."





A verset Ady Meg akarlak tartani című versének első, és utolsó sorát változatlanul hagyva írtam egy játékra.


2014. február 16., vasárnap

Szabadság






- Jó reggelt Katus!
- Magának is Doktorúr! Ma nem próbál szerencsét?
- Ma nem. Sietek.
Sokan jönnek-mennek ilyenkor reggelente, mindenki siet, még az ismerősök sem állnak le a tolókocsimnál egy kis beszélgetésre, pedig jólesne. Na de hosszú ez a nap még. Sorsjegyet sem vett senki, pedig reggel hét óta itt ülök. Anyának van igaza, ráérnék kijönni kilencre, de korán ébredek, és olyan jó itt ülni a nyüzsgésben. Itt trónolok ebben a szuper, elektromos tolószék börtönömben, az eladatlan sorsjegyeimmel és nézem az embereket. Közben elgondolkodom, hol ezen, hol azon. Ma reggel azon, ami nekem biztosan nincs, a szabadságon. Én bizony rab vagyok, a betegségem rabja, és kiszolgáltatott. Nem szeretem sajnáltatni magam, de látom az emberek arcán a sajnálatot, és ez bosszant, mert jobb lenne sajnálni, mint sajnáltnak lenni.
– Jó reggelt!
– Önnek is. A horoszkópost ajánlom, most bontottam ki. Mi a jegye?
-  Oroszlán.
– Az jó jegy! Legyen szerencséje. Ötszáz forint lesz.
Végre eladtam az elsőt, szeretek túl lenni az elsőn, az megnyugtat. Ma mindenről a szabadság jut az eszembe, még az ajtóról is. Ma éjjel repültem álmomban, nagyon jó volt, jobb, mint a futás, de az sem rossz. Az álmaim, igen, ott szabadnak érzem magamat. Fogalmam sincs, milyen lehet a járás, nem tettem én még az életemben egy lépést sem, de az álmaimban tudok járni. A repüléssel is így vagyok, igaz azt megtehetném, mint sárkányrepülő, vagy egy léghajóval, nem kell hozzájuk láb sem.
Kisfiú szalad az anyja után, neki az a szabadság, hogy futhat a mamája után, később más adja meg számára a szabadságot, mindig más. Nem úgy nekem, nekem a szabadság ténye nem változik, mert én sem változom., egy öregedő lány vagyok, aki béna.
–Jó napot Magdika!
– Neked is Katus! Jól vagy?
- Köszönöm igen, csak az üzlet nem megy.
– Na, jó adj egyet, hátha a mai napom szerencsés lesz.
Nem tudom, hogy mit sopánkodok. Itt van a Magdus, róla sem hiszem, hogy szabad, azért, mert ép a lába, és még futni is képes. Hajnalban kel, hétkor indítja a gyerekeit az iskolába, beesik félnyolcra dolgozni, négy órakor rohan, bevásárol, hazaér, veszekedik a gyerekekkel, tanul velük, vacsorát főz , takarít, vasal, este belezuhan az ágyba, és reggel kezdődik minden előröl. A hétvégén elvégzi a hét közben elmaradt munkákat, vasárnap délután ejtőzik egy kicsit, és hétfőn indul a verkli újra, olyan, mint egy taposómalom. Nincs semmiféle szabadsága.
Talán egy színésznek, aki mindig más bőrébe bújik, talán neki van szabadsága. Nem teljes az övé sem, azért, mert tehetséges, nem biztos, hogy szabad is. Akkor is játszania kell, ha nincs színpadon, ügyelni a külsejére, mert meg kell felelnie az emberek róla alkotott elképzeléseinek. a rendező igényeinek, mert tőle függ az anyagi jóléte, és a művészi karrierje.
Lehet, hogy a tudós emberek rendelkeznek a legnagyobb szabadsággal, mert ők azzal foglalkoznak, amit szívesen csinálnak. Biztosan ők sem mondhatják el, hogy övék a szabadság, mert a tevékenységük függ a pénztől, ezért meg kell alkudniuk sok mindennel, és sok mindenkivel.
Talán a gyerekeknek és a szellemi fogyatékosoknak adta a teremtő a legnagyobb szabadságot. Pontosabban, nekik még megvan. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy mit gondolnak róluk az emberek, érzelmeiket szabadon kimutatják, még mindent befogadnak, nincsenek előítéleteik, tanult korlátaik. Szeretetben fürödnek, szeretetet osztanak. Fantáziájuk szabadon szárnyal, nem rombolja le még az objektív valóság. Ám ez a szabadság érzés mulandó a gyerekeknél, illékony, a korral együtt elröppen.

Talán a társadalom kirekesztettjei, talán nekik van szabadságuk, nem függnek senkitől, nem kell megfelelniük semmiféle elvárásnak. Akkor fekszik, és ott, ahol akar, vagy ahol engedik, de nekik sem teljes a szabadság érzése, a testük rabjai, az időjárás a parancsolójuk. A hideg, az éhség, nagy úr, fel kell áldozni a szabadságvágyat az oltárán.
Még keresgélnem kell, hátha találok egy olyan embert, aki igazán szabad, nem kell megfelelni senkinek és semminek, nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla. Gondolatai szabadon szárnyalnak, mint a gyermekeknek. Életet igenlő, de az elutasításai sem függnek semmitől. Szeretetben él, szeretetet oszt, de nem érdemtelenül. Félelem nélkül mond nemet, és hátsó gondolat nélkül igent. Nem épít korlátokat, és könnyedén átlépi azokat. Egészséges, nincs a saját teste börtönében, és tud szaladni is.
Tudom ilyen ember nincs, mert azt csak hisszük, hogy van szabadságunk.

Kirila Jankó és a többiek



Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost, abban az időben, amikor odakerültem városi járványtanász orvosnak. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek tömegével. Érkezett egy sárga kendős anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet?
 „Kirila Jankó.” - jött a válasz.
Megkapta az oltást, és következett a nagyobb.
„Őt hogy hívják?”
„Kirila Jankó.”
„Őt is?”
 „Igen.”
Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták.
„Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem.
„Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” - válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.
Bábahalmáról mindig a sárga kendők jutnak eszembe. Senki sem viselt olyan sárga fejkendőt, mint az odavaló asszonyok. Meg lehetett őket ismerni messziről a város utcáin, a boltokban, a piacon.
Történt, hogy az ide nem rég kinevezett körorvost, D. Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következőképpen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Szentmártonba, mert a doktor elvitték a katonák.”
Doru kollegámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett.
„Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten.
„Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony, és közben még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a fáma.
Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól, ahol egy évig praktizáltam.
Ősszel, télen tengelyig ér a sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam – volt, hogy engedték, én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen fontos tevékenységet. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a lovak a nagy sárban, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.
A szülőasszony a nagyágyban feküdt, ott jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család a szobában. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami csak nálam volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben zajlott le a szülés, és semmi szövődmény nem történt.

Fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényből hamar kifogyott. Ha a paciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a karja csonkjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy miután kihúztam a beteg odvas fogát, akkor kérdezte meg kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.
Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette.      A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont egy ilyen irat kiállítására. Csüggedten hallgatta, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme.
„De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.”
Valóban sürgős!
A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az úgynevezett sürgősségi gyógyszerszekrényt.
Ebben volt minden fajta gyógyszer, kötszer, hiszen a patika táválsága miatt a rendelőnk ellátmányára szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden beteg. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó.
Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagyhatalmú úr volt ő kelme, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, kínáltuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Napokig.
Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta a kiadottakat a naplóba. Sorról sorra, oldalról oldalra. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „Asztalra a bankót, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.