Jöhet a csavar

Jöhet a csavar
„…fel akarom oldozni magamat…”
(Antoine de Saint-Exupéry)

   A nap már lehaladott, és a nappali hőség szinte mínusz fokig csökkent, a vadászmester visszahívta a vadászokat, s azok lassan gyülekeztek is. Mindenkit lehívott a hegyről, a puskásokat éppen úgy, mint a hajtókat. Egy korty lélekmelegítő után besorjáztak a vadászház ebédlőjébe. L-alakban összetolt asztalok várták a vacsorázókat. Az L rövidebb száránál kaptak helyet a meghívott vadászok, s a hosszabb szár mentén a helybeliek, meg a hajtók. Szőke Szilárd szerkesztő úr természetesen a meghívottak között foglalt helyet.
  A szerkesztő úr társaságkedvelő hírnevét nem tagadta meg, itt is a központba került, s adomáin dőltek a kacagástól a körötte ülők.
  „Hát, az hallottátok, amikor a parádés kocsis ment el Pista gróf helyett a légyottra?” – kezdte a következő történetét.
- Halljuk, halljuk! – biztatták a körülötte ülők.
  Hosszú időbe tellett, ameddig Szőke Szilárd a népszerűségnek erre a szintjére eljutott. Gyerekkorában még arról álmodozott, hogy postás lesz, ha felnő, mert a postásnak olyan fényes gombjai vannak, mint a királynak. Nem teljesült azonban az óhaja, mert mire az elemi iskolát elvégezte, édesapja kiszökött Németországba, s onnan Amerikába, magára hagyva feleségét és három gyermekét, akik közül Szilárd volt a legnagyobb, s így rá hárult a kenyérkereset gondja. Cipelt kosarat a piaci kofák után, árult friss vizet piacnapokon, segített a szenet a pincébe lehordani, meg mindent megpróbált, amiből egy kis keresethez juthatott, de hirtelen véget ért ez a városi élet. Egyik délután, mikor tekergéséből hazafelé igyekezett, a sarokról csoportosulást látott a lakásuk előtt - két rendőr, egy öltönyös civil és egy sovány, szigorú arcú nő. Visszaugrott a sarok mögé és onnan figyelte a gyanús eseményeket.
  Kis idő múlva megjelent az anyja két kisebb testvérével. Kicsit húzódoztak a kicsik, de a sovány lehajolt hozzájuk, valamit mondott nekik, s kézen fogva őket, a többiek kíséretével beszállt az ott várakozó autóba. Szilárd édesanyja ott maradt, s a szemeit törülgetve szétnézett az utcán, meglátva a fiát, nemet intett a fejével, s bement a házba. Szilárd megértette, hogy most nem mehet haza. A környéken lófrálva várta a szürkületet, s óvatosan besurrant a lakásba.
- Mi ez az egész? – kérdezte, ahogy belépett.
- A gyámügy elvitte a kicsiket. Egy jó szomszéd feljelentett, hogy éheztetem őket. Sajnálom, de nem tudtam semmit sem tenni, hiszen tényleg nincs munkám.
- Ne búsulj, mama! Ők legalább minden nap kapnak enni!
- Téged is kerestek, de azt mondtam, kimentél falura, a nagymamádhoz.
- Menjünk ki igazából, ne csak mondjuk!
  A nagymama nem fogadta őket kitörő örömmel.
- Újabb éhes száj! – morgolódott – A munka meg büdös...
- Nagymama, én dolgozom! Otthon is dolgoztam.
  Ígéretét betartva minden alkalmat megragadott, hogy hol itt, hol ott segítsen, ahol csak meglátta, hogy emberek dolgoznak a faluban, vagy kint a határban. Ahogy megismerték, már hívták is ide-oda. Kapott a segítségért mindig valamit, főleg egy kis terményt, nagy ritkán néhány garast. A terményeknek nagymama nagyon örült.
- Jól van kölyök, így nem halunk éhen! Látszik, az unokám vagy!
Most jut eszembe, hogy a tanító úr üzent, reggel mennél el hozzá, hogy segíts fát vágni az iskolának.
  Jó munka volt, Szilárd élvezettel hasogatta a rönköket, mialatt a tanító úr a fűrésszel dolgozott. munka közben beszélgettek, a fiú elmondta eddigi életét, a tanító bácsi pedig ügyes kérdésekkel terelgette a beszélgetést. A gyerek színesen, érdekesen mesélt viselt dolgairól, megtűzdelve sok humorral. A tanítónak megtetszett a nyílt eszű fiúcska. Biztatta, hogy még többet meséljen a városi gyerekekről, az utcákról, terekről, csínyekről, munkáról, kisebb-nagyobb tolvajlásokról, önzetlen segítségnyújtásokról. Amíg tartott a munka, mely egy jó hetet vett igénybe, a tanító megismerte Szilárd eddigi életét, és arra határozott, hogy valami módon segít rajta.
- Ki kellene takarítani az osztálytermeket, édesanyád nem vállalná el? – tette fel a kérdést egyik nap végén, miután az aznapi munkával végeztek.
  Az asszony elvállalta, örült a keresetnek, még ha az nem is jelentett többet néhány garasnál. Az is jól fogott, hogy a fiával együtt mindketten naponta meleg ételt is kaptak.
  A munka lejárta után is kitalált valamit a tanító, hogy tovább is foglalkoztathassa az asszonyt, már nem is emberbaráti okokból, hanem… arról van szó, hogy a férfi java korban levő özvegyember lévén szívesen vette a fiatalasszony jelenlétét, aki a sok nyomorúság ellenére, meg három gyermek szülése után is megőrizte vonzerejét.
A falu elfogadta, hogy összeköltöztek, megértették, hogy egy özvegyember életéből, még ha tanító is, nem hiányozhat az asszony. Így mindenki jól járt, még Szilárd is. Ősztől beíratták a városi kollégiumba, és éppen abba, ahol sok, később híressé vált diák is tanult. Ügyesen beilleszkedett, a diákszakkör aktív tagja lett, már első zsengéit is lehozta a helyi napilap. Szinte magától értetődően a Főiskolára is bekerült.
  Az iskoláiban és otthonában is gondos nevelést kapott. Mostoha apja, a tanító mintha feledtetni akarná a kisgyermekkorában elszenvedett éveket, minden módon segítette. Megtanította az embereket tisztelni, hogy ne tegyen soha különbséget a bőrszín, vagy más külső jegyek alapján. Megtanította neki, hogy tisztelje a fennálló hatalmat, a tanárait.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek! – jött haza egyik nap az iskolából.
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.
- Elégtelent adott fogalmazásból!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be a tanító is a vitába.
- Más témáról írtam, mert nem szerettem a megadottat.
- Na, figyelj ide, Szilárd! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen megváltoztattad a tanár által kijelölt feladatot. Ennek következtében nem is oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…
- Igazad van. Ezt mind megteheti, de ki váltja ki benne az indulatokat?
- Nem vagyunk mi birkanyáj!
  A hasonló beszélgetések, viták napirenden voltak.)
  Az iskolában Szilárd nem tartozott az igazán fegyelmezett gyermekek közzé. Inkább önfejű volt, mint alkalmazkodó. Otthon nem is egyszer ez képezte az esti beszélgetések témáját. Az irodalmat, s a nyelveket ellenben kedvtelve tanulta.  Így természetesen a Pedagógia Főiskolán a magyar-orosz szakra iratkozott.
  Ha kérdezték, miért választotta az oroszt, mindig azt válaszolta, hogy gyenge a reáltárgyakból.
- Tudjátok, buta vagyok a számtanhoz, fizikához, Puskint ellenben nagyon szeretem!
- Magyarul is olvashatod.
- Eredetiben az igazi!
- Lökött vagy! Legalább tíz év, ameddig odajutsz.
- Van időm!
  A sors, vagy a jószerencse a kezére játszott, mert másodéven megnyert egy pályázatot, és kimehetett Moszkvába, egy három éves képzésre a Népek Barátsága Egyetemre. Nehezen illeszkedett a más kultúrához, más körülményekhez, idegen-ismeretlen emberekhez. De ezzel mindenki így volt az első időben. Több mint fél ezren kezdték a különböző szakokon az egyetemet. A kollégiumba ázsiai és afrikai diákok közzé került, akik alig tudtak oroszul megszólalni. Az otthonról hozott tudása révén ő beszélt valamennyire az ország nyelvén.
- Menyá zavut Szilárd – mutatkozott be a szobatársainak.
  Egyhangúan megválasztották szoba-felelősnek. Így kezdődött moszkvai karrierje. A szoba-felelősséget mindenféle egyéb feladat és megbízatás, beosztás követte. Jó nyelvérzékének és szorgalmának köszönhetően egy év múlva már szinte anyanyelvi szinten beszélte az oroszt. Sikerrel próbálkozott kortárs írók fordításával. A nyelvtanár biztatására vágott bele a fordításba, és jelentős elismerést kapott. Haza is küldött néhány munkát, természetesen az egyetem ajánlásával, s így meg is jelentek a központi, országos irodalmi lapban.
  A három évet öt évre hosszabbították rektori engedéllyel. Mit, engedéllyel? Felszólítással, aminek nem volt ajánlatos ellent mondani, de Szilárd nem is akart. Közben a fordítások mellett saját írással is kísérletezett és nem is eredménytelenül. A moszkvai diákéletről írott beszámolói kedvező fogadtatásban részesültek. Nem maradt ki ezekből a beszámolókból a nagy Szovjet Unió dicsérete, a népek barátsága, egymás kultúrájának megismerése és elfogadása. Derék elvek…
*
  A vadásztársaság az elfogyasztott italok arányával lett egyre vidámabb, hangosabb. Szilárd már talán a tízedik adománál tartott, s a nem létező grófok és furfangos parasztok után rátért a moszkvai gáláns kalandokra. Ezek tárgyát általában csokoládészín bőrű diáklányok és citrom illatú ferdeszemű ázsiai lányok képezték.
- A fekete lányok olyan forrók, mint a tüzes kemence! –szólott elmélázva.
- Beszélj ember, beszélj! – biztatták a többiek, már akik még képesek voltak másra is figyelni, mint a saját becses mondókájukra.
- Mondom, tüzes kemence. Legyen ennyi elég!
- Jó dolgod lehetett ott annyi jó nő között!
- Így van! De sajnos vége szakadt, mikor haza jöttem.
- Nem nősültél meg kint?
- Nem! – mondta, s ezzel lezárta a témát.
  Hiába volt a nagyotmondás, adomázás mestere, Szilárdra itthon várt menyasszonya. Még kisgyermek korban barátkoztak össze a falura költözés előtt. Évekig nem találkoztak, de aztán a főiskolai felvételin összefutottak. Zita a Művészeti Líceumban végzett és ott bizonytalankodott a folyosón nem tudván, hova is iratkozzon be.
- Gyere te is irodalom szakra!  - biztatta a váratlanul megjelent régi ismerőst, barátot Szilárd.
- Te oda iratkoztál?
- Igen, a magyar-oroszra.
- Nekem ez nem tetszik, de lássuk csak, van itt még más is kiírva a filológiai szakon kívül. Történelem, földrajz, fizika, kémia, matematika, társadalomtudomány.
- Na, mit választasz?
- Várj egy kicsit! Igen, ezt választom, fizika-matematika. Megyek, kikérem a jelentkezési lapot.
  Miután megkezdődtek az előadások, csak ritkán találkoztak, legfeljebb a menzán látták egymást, de bár messziről, mindig tudtak egymásról. Így ment ez sokáig, míg egy diákbálon közelebb kerültek egymáshoz, és találkozgatni kezdtek. A moszkvai kiutazáskor már lángolt a szerelem. A kétkedők ellenében tartósnak bizonyult, és Szécsi Pál dala szerint alakult:
 „A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja”.
  A szünidők alatti találkozások, együttlétek még a távolságnál is jobban táplálták lángolásukat. Nehezen telt az öt év, de eltelt, s alig jött haza Szilárd, össze is házasodtak.
*
  A vadász mulatság kezdett kifulladni. A kocsisok befogtak, de a lovakat egyelőre még letakarták a pokróccal, nem lehetett előre tudni, mikor méltóztatnak a vadászok felszedelőzködni. Hogy észre vétessék magukat, ostorral a kezükben beóvakodtak a terembe, s az ajtó közelében, a fal mellett szerényen, de jól láthatóan megálltak.
- Azt hiszem, itt az idő a hazamenetelre! – jegyezte meg Szilárd, aki egyedül maradt józan az egész társaságból, beleértve a hajtókat is.
  A férfi odaintett a kocsisoknak, hogy jöjjenek, szedjék össze „gazdáikat”, és támogassák ki őket a kocsikhoz.
- Ezekkel mi lesz? – kérdezte a vadászmestert az asztalra dőlt, alvó hajtókra mutatva.
- Vigyázok én rájuk! Leheverek ide a kanapéra, s a fél szememet rajtuk tartom, nehogy valami hitványságot elkövessenek mámoros állapotukban.
  A vadászok közül Szilárd hagyta el utolsónak a vadászházat. Rá is várt egy könnyű kocsi. A legközelebbi vasútállomásig jó kétórás út várt rájuk a nagyrész erdővel borított tájon. Beszélgetéssel igyekeztek lerövidíteni az időt. Nem világrengető eszmékről társalogtak, csak ilyen-olyan mindennapi dolgokról, ami két véletlenül egymás útjába kerülő embert érdekelhet.
- Hogy van a család, János? – kérdezte Szilárd, s a kocsis szívesen válaszolt, bár nem János volt a neve, hanem Ádám, de ő nem vette zokon a névcserét, hisz’ mások is így szólították. Különben is meg az Ádám nem is kocsisnak való név!
  Az ember jónéven vette a kérdést, és bő lére eresztve magyarázta családja körülményeit, beszélt a kis gazdaságáról, a háztájiról, állatairól: a malacokról, a fejőstehénről, s a bikabornyúról.
- Nem rossz üzlet ez a bikabornyú! – magyarázta János, aki Ádám. – Jól tartva tizenöt hónaposan már leadható, szép pénzt adnak érte és takarmány kiutalást is, amivel tartani lehet a többi állatot. Itt van ez a ló is, látja szerkesztő úr?
- Mi vele a gond?
- Semmi csak mondom. Csikó korában került hozzám, azóta gondozom, tartom, de nem az enyém, hanem a kollektív gazdaságé. Én neveltem hám alá, s most vele fuvarozom a mérnököt. Hajnalban kelek, ellátom a jószágot, befogok a kétkerekűbe, a sarétába*, odahajtok a mérnök úr házához, s megvárom, ameddig kijön. Egész nap hordozom ide-oda, először az istállókhoz megyünk, ott van az iroda is. Az irodán nem szeret sokat időzni, oda nem megyek utána, de így is hallom a hangját, úgy kiabál mindig. Az istállóban benéz minden bokszba, ránéz minden állatra, minden hibát észrevesz.  Miután itt végzett, indult csak ki a határba.
- Így nem sok ideje marad sem a saját gazdaságára, sem egy kis szórakozásra.
- Á, nem járok én szórakozni! De olvasni néha szoktam. A szerkesztő úrnak is elolvastam mind a hat könyvét. Most az asszony olvassa őket. Szeretem, hogy rólunk, egyszerű emberekről ír.
- Köszönöm! – válaszolta reflexszerűen a begyakorolt szót.
- Nem azért mondtam…
  Szilárd már nem hallotta a kocsis mondókáját - a könyvei, a munkája, látványos sikerei töltötték meg gondolatait. Még ki sem léptek igazán az anyakönyvi hivatalból – rohanták meg az emlékek -, már várta is a kinevezés a helyi napilaphoz. Alig várta a városi vezetőség, hogy a Moszkvából megérkezzen a jól felkészített és elkötelezett fiatal káder. Minden ajtó megnyílt előtte. Minden könnyen ment – talán túlságosan is. Írhatott amit, s amiről akart, csak ne térjen le a vonalról, maradjon minden körülmények között vonalas.
  Meg lehettek elégedve az írásaival, mert hamarosan regény írására kapott megbízást. A feladat úgy szólt, hogy írjon az új fiatalságról, a boldog munkásifjakról, a szorgalmas paraszt fiatalokról, arról, ahogy egymásra találnak városiak és vidékiek, magyarok és románok. Írja meg, hogy a munkásosztály karöltve a dolgozó parasztsággal elfoglalja helyét az országban, kisepri a múlt képviselőit. Írjon a boldog új életről, a barátságról, a szerelemről, de ne térjen le a párt vonaláról. Rövid idő alatt elkészült a regény, és szép kritikát kapott a sajtóban, meghívták író-olvasó találkozókra iskolákba, gyárakba. Sütkérezhetett a sikerben!
*
  A fülkében az ablak mellé ült, s a vagon falának támasztott fejjel figyelte az elsuhanó fényeket. A monoton zakatolás, a vonat himbálózása elringatták, s elszunnyadt forma. Na, nem egészen, csak olyan félálomszerű állapotba került. A fia alakja jelent meg lehunyt szemei előtt, ahogy éppen úgy mint ő, kiskamaszként dühösen nyit be a lakásba.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek!
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.)
  Az ezt követő jelenet is szinte úgy hangzott el, mint az a régebbi.
( - Minden ok nélkül az osztályfőnök elé hívattak!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be Szilárd apu is a vitába.
- Extemporálét*, rögtönzést írtunk matekből és én hamar befejeztem, kivittem a katedrához és utána kimentem. Nem volt mit csináljak már az osztályban, de a tanár jelentette az osztyánnak*, hogy óra alatt elhagytam az osztályt.
Na, figyelj ide, fiam! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen elhagytad az osztálytermet. Ennek következtében nem tudhatod, hogy hogyan oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…)
  Utasok szálltak fel, szálltak le, meg-meglökték, lehúzták, majd feltolták az ablakot, de Szilárd nem is vette tudomásul. Elmosolyodott, ahogy a fia, Gábor eszébe jutott. Gábor, akiért mindent elkövetett, hogy simán haladjon a maga választotta útján, hogy ne ismerje meg azokat a nyomorúságokat, kínlódásokat, amiben neki része volt kisgyermek korában. „A későbbiek során is az én tanult elveim szerint irányítottam a lépteit.” – tette hozzá gondolatban továbbra is mosolyogva.
   A szemben levő ülésen helyet foglaló falusi öltözetű asszonyság csodálkozva horkantott, nem értette, mit vigyorog itt vele szemben ez az ember? A hümmögésre odapillantott Szilárd, az asszony erre ráköszönt, a férfi főbólintással fogadta. Az asszony a mozdulatot biztatásnak vette, s kérdések özönével árasztotta el Szilárdot. Hova megy, honnan jön, mit csinál, mi a foglalkozása, van családja, felesége, gyermekei…
- Állj, állj! – kiáltott nevetve Szilárd – Mi maga vizsgáló bíró, vagy ügyész?
- Jaj, dehogy! – tiltakozott mosolyogva az asszony – Bár…
- Bár, mi?
- A faluban én vagyok a hírhozó-hírvivő.  Én mindent tudok mindenkiről, s ha idegen jön a faluba, azt kikérdezem töviről-hegyire, s a véleményemet késedelem nélkül tudomására hozom a falubelieknek. Sok hamis embertől szabadultak meg a segítségemmel.
- Kész jótétemény egy ilyen asszony!
- Csak csúfolódjon!
  Így beszélgettek, dobálták a szót és a férfi észre sem vette, hogy ez a különös, falusiasan öltözött asszony még a legtitkosabb gondolatait is kifürkészte.
- Hogy volt az a bizonyos családi ebéd?
- Ne is emlegesse! – rettent meg egy pillanatra Szilárd.
- Azért mondja csak el.
- Még most is elönt a szégyenpír, ha rágondolok.
- Lássuk a medvét! Hallgatom.
- Karácsony első napján családi ebédre készülődtünk. Lejöttek Gábor fiamék is a fővárosból a két gyerekkel. Mikor körbeültük az asztalt és felköszöntöttem a fiatalokat, kedves menyem azt mondta, ne beszéljek magyarul, mert ő és a gyermekek nem értik. Hogy én, Szőke Szilárd ne beszéljek az unokáimmal magyarul!  S hogy még magam neveltem a fiamat ilyennek! - borzongott bele az emlékbe az ember.
- Most aztán vezekelhet élete végéig! – tett pontot a történet végére a falusiasan öltözött asszony.
-.-
*saréta - homokfutó
*extemporálé – rögtönzés (röpdolgozat)
*osztyán – osztályfőnök


Bige Szabolcs

Volt egyszer egy… Segesvár

   



Több mint nosztalgia: Küküllő menti krónika - napló részlet
                           
   Hatvannyolcban vezették be a megyék rendszerét. Ezt úgy tették, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol az országban ne haladja meg a negyven százalékot. Így kerültünk a segesvári területi kórházhoz.
  Segesvár akkor még nagy rész német ajkú város volt. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.
   A kollégák elfogadtak, barátságosak voltak. Jó hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések, bár szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Hamar megismertük egymást és tiszteltük egymás másságát.
   Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény, más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes klinikai, szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollégának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?”
   Egy óra sem telt el olyan rosszul lett az asszony, hogy alig tudták a helyzetet uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, tőletek ötven kilométerre. Megérzem, ha baj van!”
   Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd mindenfajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden. Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én Maior igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogy, ha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!”
Ilyen okos ember volt őkelme!
   Nem csak ilyen alakokból állott azonban a világ. A sok testi-lelki nyomorúság az embereket közel hozta egymáshoz és a kényszerű együttélés mellett igazi közösségek, baráti, munkatársi viszonyok alakultak ki, függetlenül attól, hogy magyar, román, szász, vagy más nemzethez tartozónak tartotta is valaki magát.
   Itt hozom szóba szeretve tisztelt kedves munkatársamat a román felcsert, Rémusz urat. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, a háború alatt tanulta ki a felcserséget, golyózáporban is segítve a sebesülteket, magyarokat, románokat, vagy más nációhoz tartozókat. Magyar nyelven több mint perfektül beszélt és írt – nyelvtanilag hibátlanul. A háborúban szerzett érdemeiről és kitüntetéseiről véletlenül szereztem tudomást, a hősök napi ünnepély alkalmával. Soha sem emlegette, de ha rákérdeztem is szerényen elhárította. „Megtettük, amit kellett, amit az emberség diktált!” Nem bölcsködött soha a tetteivel – szerénységből is jól teljesített, és szakmailag is: például senki sem tudott úgy vénás injekciót adni, mint ő. Mikor már kortünetként távollátó lett, az újságot, csak másfél méterről tudta elolvasni, a vénát akkor is precízen, pontosan eltalálta. És hogy a milyen tiszteletnek és népszerűségnek örvendett a falusiak körében is, álljon itt egy anekdota róla:
 „Mihály bá haza érkezik Geges faluba az orvosi rendelőből. Na, mi volt a doktornál? - kérdezik. Hadd el, - válaszolja, Gebe doktor nincs otthon és Primusz nem rendel”.
   Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta. Bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerült. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek a kórházba.
 Vadasd - egyike a nyolc falunak - határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.
    Éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kérnek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek. Kendre. Két kis falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.
   A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.
   Ebben az időben keresett fel Málnási Géza professzor úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Jászvásáron (Iași-ban), Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iași-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?
   Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán, és szombaton már az előadás. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap volt itt nagy baj. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg fognak büntetni! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagyhatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.
   A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.

Bige Szabolcs Csaba

Kirila Jankó és a többiek

Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost, abban az időben, amikor odakerültem városi járványtanász orvosnak. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek tömegével. Érkezett egy sárga kendős anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet?
 „Kirila Jankó.” - jött a válasz.
Megkapta az oltást, és következett a nagyobb.
„Őt hogy hívják?”
„Kirila Jankó.”
„Őt is?”
 „Igen.”
Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták.
„Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem.
„Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” - válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.
Bábahalmáról mindig a sárga kendők jutnak eszembe. Senki sem viselt olyan sárga fejkendőt, mint az odavaló asszonyok. Meg lehetett őket ismerni messziről a város utcáin, a boltokban, a piacon.
Történt, hogy az ide nem rég kinevezett körorvost, D. Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következőképpen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Szentmártonba, mert a doktor elvitték a katonák.”
Doru kollegámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett.
„Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten.
„Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony, és közben még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a fáma.
Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól, ahol egy évig praktizáltam.
Ősszel, télen tengelyig ér a sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam – volt, hogy engedték, én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen fontos tevékenységet. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a lovak a nagy sárban, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.
A szülőasszony a nagyágyban feküdt, ott jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család a szobában. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami csak nálam volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben zajlott le a szülés, és semmi szövődmény nem történt.

Fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényből hamar kifogyott. Ha a paciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a karja csonkjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy miután kihúztam a beteg odvas fogát, akkor kérdezte meg kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.
Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette.      A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont egy ilyen irat kiállítására. Csüggedten hallgatta, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme.
„De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.”
Valóban sürgős!
A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az úgynevezett sürgősségi gyógyszerszekrényt.
Ebben volt minden fajta gyógyszer, kötszer, hiszen a patika táválsága miatt a rendelőnk ellátmányára szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden beteg. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó.
Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagyhatalmú úr volt ő kelme, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, kínáltuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Napokig.
Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta a kiadottakat a naplóba. Sorról sorra, oldalról oldalra. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „Asztalra a bankót, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.